Őszinte leszek: nem nagyon vonzanak a szuperhősös történetek. Az általános isiben persze még izgalmas volt a téma: különleges képességek, összecsapások, világmegmentés. De aztán valahogy kinő belőle az ember.
Már jócskán felnőtt voltam, mire Hollywood eljutott arra szintre, hogy állkapocs-szaggató látványt és zúzásokat tudott a történet mögé rakni. Ami újra indokot szolgáltatott arra, hogy tegyek egy próbát a képregényhősök világával. Akadt is pár élvezetes, szórakoztató filmalkotás, de az látszott, hogy hosszú távon a látvány kevés lesz az érdeklődés fenntartásához.
Később megjelentek felnőttesebb hangvételű, vagy éppen komorabb alkotások, amelyekben váratlan és meglepő módon drámai kvalitásokat is sikerült megcsillantani. Ami újra reményt adott, hogy lesz ebből még valami.
De aztán beindult a szuperhősös mozifilmek nagyüzemi sorozatgyártása és ahogy óramű pontossággal jelennek meg az újabb és újabb darabok, egyre nehezebb elhinni, hogy valami jó és eredeti fog születni. A Marvel filmek összefüggő univerzumának építgetése például kifejezetten lenyűgöző teljesítmény, de én a legutóbbi eposznál, az Ultron koránál már feladtam a reményt. Mert úgy éreztem, pontosan ugyanolyan volt, mint bármelyik korábbi alkotás, amiből futószalagon lehet gyártani még egy tucat másikat.
Éppen ezért volt nagyon kellemes és pozitív csalódás az Amerika Kapitány: Polgárháború. Ez ugyanis azzal fogja meg a nézőt, hogy ellenállhatatlan módon újra gyereket varázsol belőle, aki fülig érő szájjal és csillogó szemmel élvezi az előadást. Ha valamire, akkor erre tényleg nem számítottam.
És eközben az alkotók a drámai vonalat sem hanyagolják el. Ha tudatos felnőttként közelítjük ezt a filmet, akkor nagy erénye, hogy az összes szereplőnek megvan a maga hiteles, elfogadható, egyéni motivációja, és a maga módján mindenkinek igaza van, amikor egymásnak feszülnek. A bennünk élő gyermek pedig piszkosul élvezi az újabb és újabb és még újabb szuperhősök feltűnését, akik egyedi képességeikkel és stílusukkal egyre magasabb szintre emelik az összecsapásokat. Ráadásul mindezt remek humorral spékelték meg, leginkább az újoncok bevonása terén. Hangya és Pókember beszervezése, továbbá a harci stílusuk egyaránt megdolgoztatja a rekeszizmokat. A két csapat gigászi egymásnak feszülése a repülőtéren pedig mindent visz: igazi “ereszd el a hajam” típusú zúzás, aminek minden perce kincs. Még egy Star Wars-os utalásra is futja – bár öreg rókaként ez a poén már percekkel az elcsattanása előtt nekem is eszembe jutott.
Mindössze egyetlen olyan részt találtam, amit komolynak szántak, de kicsit mellényúltak: a minden más szempontból nagyon rendben lévő helikopteres jelenetben Amerikai Kapitány előbb lefelé, majd felfelé fordított bicepsszel küzd, amitől olyan lesz az egész, mintha body builder bajnokság színpadán demózva pózolna. Szinte várjuk, hogy mosolyogva belenézzen a kamerába, és megcsillanjon a foga. De ez valóban az egyetlen kivétel, az alkotók egyébként remekül eltalálták azt a mixet, ami drámai, vicces, látványos, stílusos és közben rendkívül szórakoztató.
A következő néhány szuperhősös film készítőinek jól feladták a leckét, mert ezt most egy darabig biztos, hogy senki sem fogja überelni.
A Na ilyennek kell lennie egy szuperhősfilmnek bejegyzés először a Galaktika.hu jelent meg.